Az ipari hátterű képzés tapasztalatai.
A DUNAFERR-nél hagyománya van az ipari hátterű mérnökképzésnek. A nyolcvanas évek közepén a Miskolci Egyetem Dunaújvárosi Főiskolai Karával együttműködve olyan főiskolai diplomát adó üzemmérnök-képzéshez adtuk az „ipari bázist", amelynek eredményeként a vasmű technológiáját, működését jobban ismerő, a vállalat szakemberigényét magasabb színvonalon kielégítő mérnökök kerültek hozzánk, akik ma már szinte valamennyien vezető pozíciót töltenek be. Ezen tapasztalatok késztették arra a DUNAFERR vezetését, hogy a Budapesti Műszaki Egyetem, a francia CNAM felnőttoktatási intézmény, vállalkozói szervezetek (Gazdasági Vezetők Kerekasztala), valamint más vállalkozásokkal együttműködve pályázzon a PHARE program keretében az ipari hátterű alternáló képzés feltételeinek megteremtésére. A program 1995-ben indult, s a képzés során felmerült eredmények és problémák arra ösztönöznek bennünket, hogy véleményünkkel minden fórumon segítsük az ipari hátterű képzés meghonosítását.
A program indulásakor a képzésben rejlő lehetőségeket, előnyöket az alábbiakban fogalmaztuk meg:
Az egyetem számára a képzés lehetőséget biztosít a modern oktatási módszerek, a nyitott és távoktatás elterjesztésére, a tananyag korszerűsítésére, pótlólagos erőforrások bevonásával. A felsőoktatási intézmény a tutori kapcsolatok révén közelebb kerülhet a valós folyamatokhoz, részt vehet problémák megoldásában.
A vállalkozások közvetlenül és folyamatosan használható szakembereket kapnak, meglévő szakembereik részére az igényeknek megfelelő továbbképzést biztosíthatják kis költség ráfordításával. A képzés támogatása egy befektetés. Jó befektetés, hiszen jól képzett szakembert kapni mindig olcsóbb, mint gyengén képzettet tovább oktatni, ami alacsonyabb termelékenységgel, munkaidő kieséssel jár. A gazdálkodási szféra képes arra, hogy segítse a felsőoktatás átalakulási folyamatát a végzettekkel kapcsolatban új igények megfogalmazásával.
A tanulók egyedi képzés keretében, lényegesen motiváltabban, nemzetközi keretek között folytathatják tanulmányaikat. Lehetőségük van leendő munkakörükre mind elméletben, mind gyakorlatban felkészülni. Már tanulmányi időszakuk alatt közvetlen tapasztalatot szerezhetnek jövendő szakmájukról.
A kísérleti program értékelésekor tapasztalataink alapján további kiegészítéseket tehetünk:
A diákok jól körülhatárolható feladat megfogalmazásakor és megfelelő körülmények biztosítása után kimagasló teljesítményekre képesek. Alkalmasak és érettek, hogy a vállalkozásoknál önállóan dolgozzanak.
Mind a „szendvics-konferencia", mind az egyetemen szervezett szakmai napok, a hallgatói prezentációk is ezt támasztják alá.
Meg kell azonban említeni, hogy a megfelelő feltételek biztosítása rendkívül fontos a teljesítmény elérésében. Nem elhanyagolható körülmény, hogy a hallgatóknak ki kell szakadni az egyetemi környezetből, a kollégiumi légkörből, ami nem kevés nehézséget jelentett számukra.
A diákok ugyan érezték és látták az újfajta képzésben rejlő lehetőséget, de jogosan tették fel a kérdést, hogy a későbbi elhelyezkedésben is érvényesíteni tudják-e majd ezt az előnyt vagy sem. Hosszú távon mindenképpen előnyös lesz számukra a hallgatóként megszerzett gyakorlat, ma azonban a rövidebb távú érdekek erősebben domináltak.
A diákok számára az előnyök ma még csekély mértékben mérhetők, bár még csak az első féléven vannak túl. Ők talán még észre sem vették azt a jelentős változást, amelyen keresztül mentek. Diákokból a „kvázi" munkavállalókká váltak, felelősségteljes felnőtt, érett emberekké, akiknek nemcsak az adott munkahelyen, az egyetemen, hanem egy új környezetű magánéletben is meg kellett állniuk a helyüket.
Ezek a tapasztalatok, a megszerzett tudás a későbbi munkahely választásában jelentenek számukra majdan segítséget. Néhányuknak pedig a szerződés elérhető közelségbe hozta az első munkahelyet is.
A hallgatók számára a DUNAFERR szállást, étkezést, munkaruhát és ösztöndíjat biztosított, s még ez sem volt azonban kellő motiváló erő. Kérdésként vetődik fel, hogy az ipari hátterű képzés szélesíthető, bővíthető-e, ha ilyen feltételek mellett sem jelentős a hallgatói bázis. Lehet-e további terheket róni a vállalatokra, vállalkozókra, illetve mi a kompenzálás módja?
Kétségbevonhatatlan tény, hogy az ipari hátterű képzés által a vállalkozások majdan közvetlenül használható szakemberekhez jutnak. A képzés támogatása egy jó befektetés. A befektetést itt kettős értelemben értjük. Egyrészt anyagi befektetésként, amely megjelent alapítványi támogatás formájában, valamint a képzés közvetlen ráfordításaként is, másrészt a munkaerő szellemi befektetéseként is, amely a tutorok munkájában nyilvánult meg.
A tutorok ráhatása, gondoskodása, elvi irányítása nem számszerűsíthető ráfordítás, azonban a képzésnek szerves része. Mind az egyetemi, mind az ipari tutorok esetében elmondható, hogy munkájukat másként kell értékelni, mint amikor előadást tartanak, vagy adott esetben betanítják az új munkavállalót. Az egyéni konzultációk sokkal több időt és nagyobb szaktudást igényelnek az ipari és az egyetemi tutoroktól is. Későbbiekben a javadalmazásuk mértékéről ezen szempontok figyelembe vételével kell dönteni.
A projekt előnyei közé sorolhatók azoknak a nemzetközi tapasztalatoknak a megszerzése, amelyeket a francia partner közvetített felénk. A francia kapcsolat révén szerzett információk is azt mutatják, hogy van igény az ilyen típusú képzésben részesülő mérnökökre, nagy munka árán ki lehet alakítani az oktatás vállalati feltételrendszerét, a vállalati igényt, s meg lehet találni a mindenki számára előnyös képzési formát.
Összességében megállapítható, a projekt elindulásakor megfogalmazott várható előnyök beigazolódtak. Az ipari hátterű képzés széleskörű elterjedése érdekében azonban a stratégiai szintű előnyök mellett meg kell találni azokat az eszközöket, amelyek az egyének szintjén (hallgatók, tanárok, ipari tutorok) is érdekeltté tesznek a képzés sikerében.
Milyen változtatásokat, segítséget, támogatást igényelne az alternáló mérnökképzés?
Az egyetemeken, főiskolákon a szakosodás jellegeiben két tendencia figyelhető meg. Egyrészt jellemző a minél nagyobb mértékű specializáció, másrészt pedig megjelent az általános mérnökképzés, illetve az „euromérnök" gondolata. Bármely irányba is mozdul el a felsőoktatás, véleményünk szerint nagy szerepe van a diploma megszerzésében a vállalati gyakorlatnak.
Az egyetemek számára ma rendkívül nagy ráfordítást, gondot jelent a hallgatók nyári szakmai gyakorlatának, valamint ipari félévének megszervezése, koordinálása, szakmai tartalommal való megtöltése. Szélsőséges esetben félévente néhány százra is rúghat egy-egy egyetemen, illetve főiskolán azoknak a hallgatóknak a számra, akik az ország különböző részében kisebb és nagyobb vállalkozásoknál ipari gyakorlatot szerezhetnének. Ekkora létszám esetén a megfelelő - a hallgatók számára megoldható, a vállalatok számára hasznosítható - feladatok összegyűjtése, a konzulensek és tutorok kiválasztása az értékelés rendszerének kidolgozása, a hallgatók tevékenységének nyomon követése komoly erőfeszítéseket kíván mind a felsőoktatás, mind az ipar résztvevőitől. Ma nagyon csekély azoknak a száma, amelyek képesek és akarnak is részt venni az ilyen jellegű képzésben. Annak érdekében, hogy többen bekapcsolódjanak a gyakorlat-orientált oktatásba, az alábbiakat érdemes megfontolni:
Korábban felvetődött már igényként a felsőoktatás részéről a szakképesítésről szóló 1993. évi LXXX. törvény, valamint a szakképzési hozzájárulásról és a szakképzés fejlesztésének támogatásáról szóló 1996. évi LXXVII. törvény alkotása során, hogy a szakképzési hozzájárulás, mint forrás álljon rendelkezésre a felsőoktatás számára is a gyakorlati képzés feltételeinek megteremtéséül. Véleményünk szerint a szakképzési hozzájárulást nem lenne célszerű teljes mértékben forrásul rendelkezésre bocsátani, mert ebben az esetben a középfokú gyakorlati oktatás színvonala, személyi és technikai feltételrendszere, a középiskolák amúgy is alulfinanszírozott működése miatt nemhogy közelítene az európai normákhoz, hanem a leszakadás folytatódna.
Mindenképpen meg kellene vizsgálni azonban annak a lehetőségét, hogy elsősorban a főiskolai szintű üzemmérnök-képzésben, illetve az alternáló mérnökképzésben az oktatás technikai feltételrendszerének javítására fel lehessen használni a szakképzési hozzájárulást. Ezt azonban célszerű lenne korlátok közé szorítani, s a szakképzési hozzájárulásnak csak bizonyos százalékát erre a célra, elsősorban eszközbeszerzésre, fejlesztésre felhasználni. Mértéke véleményünk szerint nem lehetne magasabb a felnőttképzésre fordítható 0,2 %-nál, sőt célszerűbb lenne, hogy az a 0,2 % a felnőttképzés mellett az ipari hátterű mérnökképzésre is fordítható legyen. Mindenképpen lehetőséget kellene biztosítani a vállalatok számára, hogy szabadon dönthessék el: az adott évi keretüknek mekkora részét fordítják a felnőtt szakképzésre, illetve a mérnökképzésre.
Problémát jelent a hallgatók szempontjából is az ipari félév finanszírozása. Egyetlen hallgató számára sem garantálható, hogy gyakorlatát saját szülővárosában, illetve az egyetem székhelyén töltheti el. Ebben az esetben létfenntartásának költségei a vállalatok finanszírozó-képességétől és szándékától függenek. Néhány főiskolán, illetve egyetemen kérdéses az is, hogy az ipari félévben mi legyen a hallgató jogállása. A főiskolák 6 szemeszterre kapják a hallgatók után az állami támogatást. Az ipari félév azonban egy fél évvel meghosszabbítja a képzést, így erre az időszakra támogatásban a főiskolák nem részesülnek, így a képző intézményeknek nem érdekük az ipari hátterű képzés.
Jelentős többletmunkát is jelent számukra, valamint a hallgatók ösztöndíjának finanszírozása is kérdéses.
Egyes vélemények szerint mivel főiskolásról, illetve egyetemistáról van szó, így jogállása hallgató, s ösztöndíjra jogosult. Az ösztöndíj megállapításának azonban más eljárás szerint kellene történnie, mint más főiskolai, illetve egyetemi félévekben. Más vélemények szerint a hallgató erre az időszakra kössön munkaszerződést a vállalattal, s a vállalkozás javadalmazza a diákot.
Ebben az esetben azonban egységes szabályozás szükséges arra vonatkozóan, milyen feltételek mellett lehet, illetve kell a diákot foglalkoztatni. Nemzetközi példákra hivatkozva pl. a minimálbér adott százalékában lenne célszerű meghatározni a kötelező bér mértékét. A bérek járulékait is figyelembe véve kérdés azonban, mekkora lesz azoknak a vállalatoknak a száma, akik ilyen feltételek mellett is részt vesznek az ipari hátterű képzés meghonosításában.
Másik lehetőség lenne a szakképzési hozzájárulás felhasználása a hallgatói ösztöndíjak ipari félévben történő finanszírozására, hiszen a törvény most is lehetőséget ad arra, hogy a szakmai gyakorlatok ideje alatt a szakmunkástanulók ösztöndíjat kapjanak. Ehhez mindenképpen a szakképzési törvény módosítása szükséges, de oly módon, hogy nagyon pontosan körülhatárolt legyen az a kör, amely részesülhet a fentebb felsorolt juttatásokból.
Harmadik lehetőség állami finanszírozás folytatása az ipari félévekben is.
Vannak országok, ahol a vállalkozásokat adókedvezményekkel is ösztönzik a képzésre. Magyarországon is részesül adókedvezményben és társadalombiztosítási kedvezményben az a vállalkozó, aki szakmunkástanulót foglalkoztat. Véleményünk szerint ezt a kört mindenképpen ki kellene terjeszteni az egyetemisták és főiskolások szakmai gyakorlatára is. Azok a vállalatok, amelyek tanulmányi szerződést kötnek a diákokkal, s abban vállalják, hogy a diákot foglalkoztatják az ipari gyakorlatok idején, valamint szakmai segítséget nyújtanak a szakdolgozatok elkészítéséhez, szintén részesüljenek ezekben az adókedvezményekben.
Gyakran felmerül a különböző nemzetközi programok keretében a különböző pályázati lehetőségek minél magasabb szintű kihasználása (PHARE, OFA, Leonardo, kamarai pályázatok, alapítványok). Mindamellett, hogy minden pénzügyi forrást fel kell kutatni és meg kell ragadni, a felsőoktatás színvonalának emelése érdekében, hosszú távon azonban pályázati rendszerből nem lehet finanszírozni az ipari hátterű mérnökképzést. Rövid távon célszerű lenne létrehozni vállalkozásoknak és egyetemeknek közös szerveződését - akár állami szerepvállalással is - amely hasonló módon, pl. a francia CNAM felnőttoktatási intézményhez, intézményes kereteket biztosítana az ipari hátterű képzés megszervezésének, a hallgatók ipari gyakorlat idejére történő elhelyezésének, a szakmai munka koordinálásának. Ugyanakkor a nemzetközi pályázatokon is nagyobb sikerrel vehetne részt egy ilyen szervezet.
Meg kellene vizsgálni a kamarák - különös tekintettel az ipari és kereskedelmi kamarák tekintetében - szerepét az ipari hátterű képzés kapcsán. Egyrészt - mivel napjaink aktuális kérdése a kamarák részvétele a szakképzés feltételeinek megteremtésében és ellenőrzésében.
A kamarák szerepet kaphatnának, illetve vállalhatnának, pl. az előző bekezdésben említett szerveződésben is, vagy amennyiben az ipari hátterű mérnökképzés, mint szakképzési forma jelenne meg, úgy annak fejlesztésében, eszközrendszerének biztosításában és szervezésében is koordináló szerepet tölthetnének be. Felmerülhet akár egy elkülönített alap létrehozása is az ipari hátterű képzés támogatására.
Végezetül, de nem utolsó sorban a felsőoktatásról szóló törvény esetleges módosítása kapcsán mindenképpen ki kellene térni a törvényben az ipari hátterű mérnökképzésre, deklarálva annak létjogosultságát és feltételrendszerét.
A felsoroltakon kívül is valószínűleg még számos lehetőség áll rendelkezésre a képzés meghonosítása és elterjesztése érdekében, s véleményünk szerint minden eszközt fel kell használni annak érdekében, hogy ez a sikeres projekt ne egyszeri kezdeményezés maradjon, hanem széleskörűen elterjedt képzési formává váljon.