A magyar felsőoktatás megalapozott nemzetközi elismerésnek örvend, a kétségtelenül súlyos (elsősorban anyagi természetű) nehézségei ellenére őrzi tradícióit, minőség iránti igényét, és legjobb intézményei állandó megújulásra képesek, új oktatási kezdeményezések zászlóvivői. Ilyen új és előrevivő kezdeményezésnek tekintem az ipari hátterű alternáló mérnökképzés (vagy rövidebben szendvics-képzés) elindítását a Budapesti Műszaki Egyetemen.

Érdemes azon elgondolkozni, hogy az alternáló mérnökképzés bevezetése hogyan illeszthető az elmúlt évtizedben a magyar felsőoktatásban végbement folyamatokhoz, mennyiben tekinthető ez a kezdeményezés a jellemző változásokra adott helyes válaszlépésnek. Az 1990/91. tanévi hallgatólétszámhoz képest az államilag finanszírozott nappali hallgatók száma 1999-re 2,5-szörösére nőtt, és előreláthatóan az elkövetkező években további növekedés várható, hiszen a felsőoktatás-fejlesztési elképzelések szerint 2010-ben a 18-22 éves korosztály mintegy 50%-a kapcsolódhat be a felsőoktatásba; a jelenlegi arány 30% alatt van. (Ez – a korosztályok létszámának csökkenése miatt – nem jelenti a tényleges hallgatói létszám ilyen arányú növekedését). Az említett tendencia megfigyelhető a Budapesti Műszaki Egyetemen is, ahol a nappali hallgató száma 1990-től napjainkig gyakorlatilag megkétszereződött. A felsőoktatás “eltömegesedésére” érzékenyen kell reagálni az egyetemeknek, főiskoláknak. A magyar felsőoktatásban nem képzelhető el olyan munkamegosztás, hogy bizonyos intézményeknek a tömegoktatást kell felvállalniuk, másoknak pedig az elitképzésre kell koncentrálniuk. Minden intézményben olyan módszereket kell találni, amelyek segítségével a tömegoktatással és az elitképzéssel kapcsolatos társadalmi elvárások is kielégíthetők) és ha az elitképzés egyesek számára pejoratív értelmű, az elitképzés helyett gondoljanak a tehetséggondozásra).

Az egész magyar felsőoktatás anyagi gondokkal küzd, az egy hallgatóra jutó költségvetési támogatás 1998-ban reálértéken az 1990. évi 40%-ának felel meg. 1999-ben ugyan jelentősen (mintegy 30%-kal) nőtt a magyar felsőoktatás állami támogatása, ezt a támogatási dinamikát a 2000. évre nem lehet továbbvinni, és az intézményeknek mindent meg kell tenni azért, hogy új forrásokat találjanak a képzés színvonalának kívánatos emeléséhez, de legalábbis megőrzéséhez.

Világtendencia, hogy a felsőoktatási intézmények azzal a dilemmával küzdenek, hogyan hangolható össze az egyetemek rendeltetésének humbolti eszméje (általános ismeretek, általános műveltség megadása, erkölcsös emberré nevelés, a folytonos tanulásra, továbbképzésre való készség kialakítása) a gazdaság igényeinek kiszolgálásával konkrét, a munkába lépéskor azonnal hasznosítható ismeretek átadásával. Amikor a XXI. század egyeteméről beszélnek, akkor leghangsúlyosabban azt említik meg, hogy az egyetemi professzoroknak, oktatóknak ki kell lépni az elefántcsonttoronyból, minél sokrétűbb kapcsolatokat kell kiépíteni a gazdasági élet szereplőivel, a XXI. század egyeteme a vállalkozó egyetem lesz. A jelen valósága ezzel szemben az, hogy a mérnökképzésből szinte eltűnt a termelési gyakorlat, a gyárlátogatás, a mérnöki szakokon készített diplomamunkák elméleti problémákkal foglalkoznak, egyre kevésbé tapasztalható olyan oktatói életpálya, amely a vállalati évek során megoldott mérnöki feladatokból is táplálkozik.

Ha az egyetem és a gazdasági szféra elszakad egymástól, a nagyvállalatok egyre inkább arra törekednek (és erre képesnek is érzik magukat), hogy saját maguk képezzék ki szakembereiket. Nyilvánvalóan nem a szakadék elmélyítését kell (akaratlanul vagy akármilyen nemes törekvéstől indíttatva) elősegítenünk, hanem a szakadékot be kell temetni, átfektetett pallón egymás felé kell mozdulni. Fel kell mutatni a gazdasági élet vezetői felé, hogy az egyetem számukra (is) akar jól használható szakembereket képezni, a felismert közös érdekek mentén az egyetem jó partner, egyúttal el kell fogadtatni az ipari vezetőkkel, hogy a jövő szakemberképzésében a vállalatoknak is szerepet kell vállalni és támogatást kell nyújtani.

Miért jelent a Budapesti Műszaki Egyetem kezdeményezése, az alternáló mérnökképzés elindítása helyes válaszlépést a felsőoktatás világosan érzékelhető problémáira? A szendvicsképzés azon mérnökhallgatók számára jelent új lehetőségeket, akik az átlag feletti tehetséggel, szorgalommal, probléma-megoldó képességgel rendelkeznek, többletfeladatokat tudnak vállalni, vagyis az alternáló mérnökképzés az elitképzés (tehetséggondozás) egyik lehetséges megvalósítása.

A financiális nehézségekkel küzdő egyetem támogató partnert találhat egy nagyvállalatban, jelen esetben az egyetem egyúttal gyorsan reagált a szakképzési alap felhasználását szabályozó kormányrendelet módosítására, amely – bizonyos feltételek mellett – a felsőoktatás számára is nyitottá teszi a vállalatok által kötelezően fizetendő szakképzési hozzájárulást. Az egyetemi tutorok (az egyetemi és vállalati tutor, valamint a hallgató szoros együttműködése révén) közvetlen kapcsolatba kerülnek a vállalattal. A vállalat problémáinak az egyetem általi és az egyetem szellemi kapacitásainak a vállalat általi megismerésében a hallgató a híd szerepét tölti be. A kölcsönös megismerés a kapcsolatok, együttműködések kiszélesítéséhez vezethet.

Az alternáló mérnökképzés jelenleg már működő formája nem hosszabbítja meg a hallgató számára a képzési időt (ugyanakkor az alternáló képzés kétéves időszakában többlettámogatást biztosít neki). Ez csak azért lehetséges, mert a Budapesti Műszaki Egyetem úttörő szerepet töltött be a kreditrendszerű képzés magyarországi bevezetésében, és a kreditakkumuláció olyan rendszerét fogadta el, amelyik sokkal rugalmasabb a hagyományos képzésnél. Sok választási lehetőséget kínál fel a hallgatóknak, minden félévre egyéni tanrendet állíthat össze a hallgató, lassíthatja, de fel is gyorsíthatja előrehaladási ütemét; az egyik félévben egy szemeszternyi munkamennyiségnél többet, a másikban annál kevesebbet vállalhat.

A világon több országban vezették be a szendvics-képzés valamilyen változatát. A magyar elképzelések formálását elsősorban Franciaország legnagyobb felnőtt-képző intézményének, a CNAM-nak a tapasztalatai segítették. Ez a francia részről kapott támogatás a francia és magyar felsőoktatási kapcsolatoknak egyik megnyilvánulása. A segítségnyújtás sok más formája is említhető lenne, hiszen az akkreditált iskolarendszerű felsőfokú szakképzés első mintáját a francia IUT rendszerben láttuk, a ’90-es évek elejétől folyik francia nyelvű mérnökképzés a Budapesti Műszaki Egyetemen, francia felsőoktatási intézményekkel közösen szervezett posztgraduális képzések indultak magyar egyetemeken (pl. ingatlanszakértő ismeretek vagy az Európai Unió regionális és agrárpolitikájával kapcsolatos ismeretek területén).

Biztos vagyok abban, hogy a kedvező tapasztalatok alapján a szendvics-képzés egyre népszerűbb lesz Magyarországon, megnő a képzés iránti érdeklődés a gazdasági szféra részéről, és a képzés kiterjed több műszaki felsőoktatási intézményre, s várhatóan a felsőoktatás más képzési területei is (pl. a gazdasági felsőoktatás) kialakítják a szendvicsképzésre vonatkozó elképzeléseiket.

Dr. Réffy József